Történelem
1988 forró nyarán, egy várpalotai bérház csöppnyi lakásában megszületett Veszprém megye zenei legendáriuma, a korszak híres-hírhedt szag-punk-ipari zenekara... a Halmazállatok. A fiúk a másnapi kirakodóvásárra készültek valami fergeteges, frappáns megmozdulással, ám az éjjeli alkohol nihile, csak a zenét próbálta előtérbe tuszkolni, így a másnapi megmozdulás helyére, az émelygő gyomrú és hányadékszaggal terhelt zenei mélyművészet fenegyerekei botladoztak. A nap egyhangú böffentésekkel telt, ám este az Inotai Hőerőmű Kultúrházának színpadán, már össze lett tolva néhány csöves erősítő és megroppant hangfal. A gyér érdeklődés ellenére a fiúk a húrok közé csaptak, és jó pár évre a környéken elszabadult a pokol...
Az együttes alapító tagjai Csáfordi Attila és Soós Tamás, akik egész pályafutásuk alatt cipelték hátukon az első helyszín, a Hőerőmű édes terhét. Ezen a fellépésen muzsikált még Katona Tamás, majd a korszak szinte minden nagy zenészegyénisége megfordult a zenekarban: Korbel Péter (Pepe), Urmai Gábor (Unimó), Csibra Tibor, Hampi, Soós Balázs, és még sokan mások.A kilencvenes évek elejére összeállt a végleges csapat a következő szerszámelosztásban: Csáfordi Attila (dob, ritmus, szagok, hegesztőapparát), Csáfordi Antal junior (basszusgitár), Erdőháti Károly (szöveg, ének, nagyflex), Kocsi Tamás (dob, ritmus, kisflex, fúró), Soós Tamás (szólógitár, ének). Ez a felállás egy életre szólt, a zenekar hibernálásáig mindvégig töretlenül és ellentétek nélkül működött, a lét büdös alkotószellemében. A fiúk legalább tíz búcsúkoncertet adtak pályafutásuk során. Bizony a búcsú oly nehéz...
Minek volt köszönhető a siker? A zenekar a korszak művészetének desztillátuma volt. Nem csupán zenei húgyfoltokat hagyott maga után, de odahányt a művészet majd minden oltárára. A festészet, a szobrászat, a színház, a film mind oly röhejes és rogyadozó kapu volt, mely szilánkokra tört a csapat útjában. A fiúk által megálmodott Középkelet-Európai Korrózió Központ kitűnő massza volt a már akkor nevetségessé vált művészet érdekes és veszélyes kísérleteihez. A koncertek, a kiállítások, a művészet-életviteli tanácsadások megmozgattak minden érzékszervet. Túlzás nélkül mondom, hogy mindent...
Egy szem-, fül- és orrtanú így számolt be a Veszprémi Ifjúsági Parkban tartott koncertóról: „Siettünk le a pincébe, mert hallottuk, hogy már elkezdték, és tudod kár lett volna kihagyni bármit... Szóval az tűnt fel, hogy baromi sokan jöttek felfelé, ahelyett, hogy lefelé mentek volna. Egy srác, akit a suliból ismertem, azt mondta, hogy vigyázzunk, mert nagyon büdös van odalent. Tudod én azt hittem, izzadtságszag van a tömegtől, de ahogy mentünk lefelé, rájöttünk, a srác miről beszélt. Iszonyan nyomta a Kontramodern Halmazállat, de a teremben azt hiszem disznószart főztek. A zenészek öklendeztek, lehet, hogy az egyik oda is hányt, két srác meg porszívóval fújta a lábosból a szagot. Aki megszokta, az elöl tombolt, mert nagyon zenéltek... fergeteges volt"
Az igazi fergeteget azonban Ajka jelentette. A két süttői punkfesztivál után, néhány ajkai, veszprémi és várpalotai fellépésen túl a hősök ismét Ajkán gyűltek össze. Sok testvérvárosa van Várpalotának, de valamiért Ajka nincs köztük. Belföldről nem szokás testvérkedni. Pedig abban az időben ez a két város nem csupán a haldokló bányaipar miatt fonódott össze. Igazi testvériség volt ez, mentes pártpolitikától és érdektől, színtiszta barátság, színtiszta vegyes pálinka. Az ajkai Iparizene-fesztivál eredetileg Máyusi Kalapács-koncert lett volna, de a szervező testvérek úgy látták jónak, ha meghívnak néhány megyei legendát, hadd élvezzen mélykultúrát a nép, az idő is jobban telik, a büféforgalom is tetemesebb. Ismét egy korabeli szemtanú:
„Nem tudom, mi lehetett abban a kurva nagy csarnokban eredetileg, de bokáig állt valami barna por. A Máyusi Kalapács, mint főzenekar, mint ipari zenekar, két olajoshordót hozott, gondolom azt akarták püfölni. Aztán mielőtt püfölhették volna, bepakolt a Halmazállatok. Öcsém... legalább tízen voltak. Ha nagyot akarnék mondani, azt mondanám, válogatott legények... Behoztak vagy hat különböző méretű hordót, vaslemezt, üllőt, flexet, hegesztőcuccot, akkora kalapácsot, amilyet csak a filmekben látni. De a legmegdöbbentőbb az volt, amikor behúztak egy egész Škoda S120-karosszériát. A Pityukánál volt egy combvastagságú hajólánc másfél méteres darabja... azzal püfölte a színpadot vagy másfél órán keresztül, megállás nélkül, amíg ezek zenéltek. Szétdaraboltak, összehegesztettek mindent és közben szólt a rakendroll öcsém... Rohadt büdös volt a rózsamasszától. Nem szívtam még LSD-t, de azt mondják, majdnem olyan mint a Halmazállatok.”
A zenekar aztán kómába esett a demokráciától. Az idén harmincöt éves a Halmazállatok, és decemberben búcsúkoncert lesz... Ébredés. Maradjatok együtt.
Abody Emil zenetörténész
